Korona- napló 2.

Esküszöm akartam korábban írni! Kisdobos becsszó! ;-)

No, de oka van annak, hogy nem. Persze... Mint mindennek. De nem a lustaság.

Igen, itthon vagyok. Mert a tanárok otthon vannak Németországban is. Nincs iskola. 
Nincs mese, otthonról kell(ene) készülni. De én betegállományban vagyok. Ugyanis másfél hete megműtüttek sérvvel. Hogy ez hogyan alakult ki, nem tudom. Nőknél állítólag nagyon ritkán létezik. Hát nekem ez is sikerült. Meg egy lyuk a császármetszés helyén. Szóval most lábadozok és közben megpróbálom a már előzőleg előkészített anyagokkal ellátni a gyerekeket.
Hallom otthonról, hogy milyen anomáliák vannak. Hogy senki nem tud semmi biztosat. Az egyik igazgató, mint a miénk, csak annyit kér, hogy alsóban a fő tantárgyakkal legyenek a gyerekek ellátva. Felsőben legyen persze más is, de készségtárgyak nem kellenek. Van a szülőknek elég baja, ne terheljük még mi is (túl) őket.
Viszont fokozottan ügyeljünk a vizsgázó évfolyamokra, hogy ők a vizsgtárgyakkal jól haladjanak. Azután vannak a versenyistállók, ahol a gyereknek online hangszerórája is van és a testnevelés órát videón el kell küldeni a tanárnak.

Szemlélődöm:
Közben arra gondolok, az általam választott középút ebben a szokatlan helyzetben nem is olyan rossz. Lásd fent: alsótagozat. Az elvégzendő feladatok nem nehezek. Csupa ismétlés. Persze, kell egy kis rábeszélés, hogy nekifogjon a gyerek. de aztán megcsinálja. Írják a szülők. Próbáljuk összehangolni az osztályokat, hogy együtt haladjanak. Kitalálunk érdekes feladatokat, videót készítünk (mondjuk én kevésbé, nem akarok belefolyni, de támogatom a kollégát anyagokkal :-) ) Internetes feladatokat ajánlunk.
Látom, hogyan változik meg  a kamasz gyerekem ebben a szituációban. Mennyire igyekszik nem tüskés lenni, a maga módján segíteni átvészelni a bezártságot. Sok humorral fűszerezi a dolgokat. És nem morog, ha segítenie kell cipekedni, mert még nem emelhetek.

Közben hallgatom:
Ahogy környezetemben lévő szülők, akik otthonról dolgoznak, mesélnek. Az egyik gyerek szinte önállóan teszi a dolgát, a másikat meg noszogatni kell.
Apa ugyan "homöfic"-ben van az emeleten, az egyik gyerekszobában. De akár otthon se lenne, mert az egyik fülén a telefon lóg, és egész nap többet dolgozik, mint az irodában. Ugyanis az eddig utazásra fordított időt is munkával tölti. De nem tehet mást.
Ahogy sokan retegnek, mert a megszokott életüket ez a mostani helyzet teljesen felfordította. És nem látnak a jövőbe, mi is fog jönni. De fogódzójuk sincs, ami biztonságot adna nekik. A lelki békéjük teljesen felborult és a kétségbeesés még mélyebre taszítja őket.
Ahogy sokan fittyet hánynak a felhívásokra, nem maradnak otthon. Kávéházba járnak, csoportosan összejönnek és ezzel kitesznek egy csomó embert a veszélynek.
Közen megértem, akik nem akarnak velünk találkozni. Majd, ha minden lecsengett, bepótoljuk. Tudom, így lesz. Most inkább csak hangban, írásban tartjuk a kapcsolatot. Az is több, mint a semmi!

Gondolkodom:
Vajon miért ennyire egoisták az emberek? Miért csak magukra gondolnak? Miért nem tudnak összefogni? Hol a bizalom? Hol marad  hit? Miért?